Összefoglaló
Az EKB új székháza jelképezi mindazt a nagyszerűséget, amelyet Európa együttes erővel elérhet. Ugyanakkor arra is emlékeztet, hogy miért nem kockáztathatjuk meg soha többé a szétválást.
A válság próbatétel az európai egység számára. Néhányan, mint például sokan a mai tüntetők közül úgy gondolják, az a baj, hogy Európa túl keveset tesz, míg mások, például az Európa-szerte felbukkanó populista pártok szerint Európa éppen hogy túl sokat tesz.
A válasz nem az, hogy visszafordítjuk az integrációt, vagy az integráció céljáról alkotott elérhetetlen jövőképpel ámítunk. Céljainkban törekvőnek kell lennünk, eszközeinkben pedig pragmatikusnak. Meg kell teremtenünk az összhangot az integráció hatékonyságot előtérbe helyező gazdasági oldala és az integrációnak a méltányosságról szóló politikája között. Az oktatásnak és a képzésnek ugyanúgy szerepelnie kell a reformcélok között, mint a rugalmasabb piacok megteremtésének és a bürokrácia visszaszorításának.
Minél inkább európai szintre kerül a gazdasági ügyek feletti döntéshozatal, annál több demokráciának kell társulnia hozzá. Ezért meg kell erősítenünk az olyan hiteles európai demokratikus legitimációs csatornákat, mint például az Európai Parlament. Azzal, hogy az emberek a hivatalos szuverenitás egy részéről lemondanak, több tényleges szuverenitást nyernek. Az euroövezet egészéért felelős intézmények felhatalmazásával lehetővé teszik számukra, hogy meg tudjanak birkózni a foglalkoztatás és a növekedés sürgető problémáival. Ezáltal végső soron a szavazataikkal jobban tudják az életüket befolyásolni, mint jelenleg.
***
Al-Wazir miniszterelnök-helyettes úr,
Feldmann főpolgármester úr,
Jean-Claude Trichet úr, az EKB volt elnöke,
a Kormányzótanács jelenlegi és volt tagjai,
Roth asszony, volt polgármester,
von Metzler, díszpolgár úr,
a zsidó közösség vezetője, Korn úr,
a Großmarkthalle építészeinek örököse,
Elsaesser úr, és
új székházunk híres építésze, Prix úr!
Hölgyeim és Uraim!
Örömmel köszöntöm Önöket ma az Európai Központi Bank új székházának felavatásán.
Az új otthon megteremtésének terve olyan régi, mint maga az EKB. 1998-ban a megfelelő helyszín kiválasztása volt az első lépés. A Großmarkthalle melletti helyszínt 2001-ben találtuk meg. Egy nemzetközi építészeti tervpályázatot írtunk ki, amelyet végül Wolf Prix és munkatársai nyertek el. Az alapkőletételre 2010 májusában került sor, majd megindult a fő építkezés. Az eltelt években sokan dolgoztak – a jelenlevők közül is – fáradhatatlanul a terv megvalósításán. Szeretnék minden résztvevőnek köszönetet mondani a hatalmas erőfeszítésért.
Közös valutánk, az euro az európai integráció legkézzelfoghatóbb jelképe lett, Európa egy szelete, amely mindannyiunk számára elérhető és értékes. Az épületet nagy valószínűséggel az euro háza néven ismeri majd meg a világ. Szilárd alapot nyújt az Európai Központi Banknak megbízatása teljesítéséhez, hogy az euroövezeti lakosság számára fenntartsa az árstabilitást.
Ebben az értelemben mindannak a nagyszerűségnek a jelképe, amit Európa együttes erővel el tud érni. Ugyanakkor azt is szimbolizálja, hogy miért nem kockáztathatjuk meg soha többé a szétválást.
Ahol most állunk, az hajdan Frankfurt nagybani zöldség- és gyümölcspiaca volt, egy 1920-as években épült, funkcióját magas színvonalon betöltő épület, amelyet nagyrészt megőriztünk és beleillesztettünk az új szerkezetbe. 1941 és 1945 között Frankfurt és környéke lakosságának több mint tízezer zsidó tagját innen deportálták a koncentrációs táborokba. Az épület keleti oldalán emlékhelyet alakítottunk ki, hogy se mi, se az utánunk jövő nemzedék ne felejtse el, ami történt.
A történelemnek ebből a sötét fejezetéből az egyik legfontosabb tanulságként született meg az egységbe forrott, demokratikus és békés Európa. Hosszú utat tettünk meg, de az elért eredményeket nem szabad magától értetődőnek tekintenünk.
Az európai egység nyomás alá került. A lakosság nagyon nehéz időket él meg. Az Eurobarometer egyik közelmúltbeli felmérésében megvizsgálták, hogyan birkóznak meg több országban is a háztartások a válság következményeivel. A felmérés szerint az összes válaszadót érinti a jövedelemveszteség, és csaknem mindegyikük szerint sokat romlott az élet a válság kezdete óta.
Az EKB, amely uniós intézményként a válság alatt végig központi szerepet játszott, most azoknak a célkeresztjébe került, akik nem tudnak megbékélni a helyzettel. Ez nem feltétlenül igazságos, hisz intézkedéseinkkel éppen hogy a gazdaságot ért megrázkódtatások hatását kívántuk csillapítani. De mint az egész euroövezet központi bankja, nagyon oda kell figyelnünk minden euroövezeti polgár véleményére.
Vannak néhányan, mint például ma az utcán tüntetők nagy része, akik szerint az a baj, hogy Európa túl keveset tesz. Egységesültebb Európát szeretnének, erősebb nemzetek közötti pénzügyi szolidaritással.
Vannak azután mások, például az Európa-szerte felbukkanó populista pártok, akik szerint Európa éppen hogy túl sokat tesz. Az ő válaszuk az, hogy újra nemzeti alapra kell állítani a gazdaságokat, és vissza kell szerezni a gazdasági szuverenitást.
Megértem, mi motiválja az említett nézeteket, és hogy miért akarnak az emberek változást. Ugyanakkor valójában egyik megoldás sem az igazi a jelenlegi helyzetben.
Az európai integráció szempontjából a szolidaritás központi szerepet játszik, és helyes dolog, hogy a válság alatt az egyes országok támogatják egymást. Ugyanakkor az euroövezet nem olyasfajta politikai unió, ahol az országok egy része állandó jelleggel finanszírozza a többieket.
Mindig arról volt szó, hogy az egyes országoknak meg kell tudniuk saját lábon állni, és hogy intézkedéseikért felelősséget kell vállalniuk. Az, hogy néhányuknak nehéz korrekciókat kellett megtapasztalniuk, mindenekelőtt múltbeli döntéseik következménye.
Ugyanakkor a saját lábon állás nem ugyanaz, mint az egyedül állás. A válasz szintén nem a gazdaságok nemzeti alapokra való visszaállításában rejlik.
Ezzel ugyanis nem változna meg az alapvető gazdasági realitás, amellyel az európai országok szembesülnek, mégpedig, hogy elöregedő társadalomban élünk, ahol a növekedés elsődleges forrásának a termelékenység fokozását kell tekintenünk. Ezenkívül nem nyújtana a lakosságnak sem nagyobb gazdasági biztonságot. Nincs a világon egyetlen olyan ország sem, amely egyszerre virágzó és a globalizációtól is el van szigetelve.
A közös piac folyamatát éppen azért indították el, mert az európai gazdaságok önmagukban nem tudtak elegendő munkalehetőséget teremteni az egyre nyitottabbá váló világban. Ez a folyamat azután a monetáris unióhoz vezetett, mivel – ahogy az 1990-es évek elején az ERM-válság is rámutatott – az országok ráébredtek, hogy részleges integrációval nem lehet az összes előnyt megszerezni. A 2008 óta bekövetkezett pénzügyi és államadósság-válságok is igazolják ennek igazságát.
A válasz tehát nem az integráció visszafordításában rejlik. De az sem segít, ha az integráció céljáról alkotott elérhetetlen ábrándot kergetünk. A válasz a monetáris uniónk kiteljesítése ott, ahol lehet, és ahol kell. Céljainkban becsvágyónak kell lennünk, eszközeinkben pedig pragmatikusnak.
Már megmutattuk, hogyan lehet ezt megvalósítani a válság során felállított szolidaritási és stabilizációs mechanizmusokkal. A bankunió szintén figyelemre méltó vívmány. Most a még befejezetlen területeken kell eredményeket elérnünk, mégpedig a gazdasági és az intézményi konvergencia terén.
Ugyanakkor elismerem, hogy az unió előtt álló kérdéseket nem lehet tisztán csak gazdasági perspektívából vizsgálni. A gazdasági integráció összességében ugyan több munkahelyet és növekedést hoz, ez nem oldja meg teljesen azt a problémát, ami az eurót és az EU-t övező elégedetlenséget okozza. Gond van ugyanis az elosztással is: ki lesz a folyamat nyertese, és ki a vesztese?
A munkaerő nagyobb, országok közötti mobilitása révén például csökkenhet a munkanélküliség, de egyidejűleg erősödhetnek a bevándorlással kapcsolatos félelmek, és bizonytalanság léphet fel az alacsonyan képzett munkaerő körében. Egy előzőleg védett ágazat megnyitása csökkentheti ugyan a fogyasztók költségeit, ugyanakkor az adott ágazatban dolgozók jövőjét bizonytalanná teheti.
Tehát ha célunk az unióba vetett tartós bizalom felépítése, akkor ezzel a feszültséggel is foglalkoznunk kell, mégpedig meg kell teremtenünk az összhangot az integráció hatékonyságot előtérbe helyező gazdasági oldala és az integrációnak a méltányosságról szóló politikája között.
Ez összetett kérdéskör, de a megoldás egyetlen szóban összefoglalható: képzettség.
Mind az elméleti, mind a tapasztalati kutatások arra utalnak, hogy a közelmúlt technológiai átalakulása a képzett munkaerőnek kedvez. Más szóval a termelési technológia olyan irányba mozdult el, amely a szakképzett munkaerőt előnyben részesíti a képzetlennel szemben azáltal, hogy növeli a relatív termelékenységet és ennélfogva a relatív keresletet.
Ha biztosítjuk a dolgozók számára a megfelelő képzettséget, hatékonyabbá válik a gazdaság, és új munkalehetőségek keletkeznek. Emellett a gazdaság is igazságosabbá válik, amennyiben a lehető legtöbb polgár részesülhet ezekből a lehetőségekből.
Az oktatásnak és a képzésnek ezért ugyanúgy a reformcélok közé kell tartoznia, mint a rugalmasabb piacok megteremtésének és a bürokrácia visszaszorításának.
De az integráció gazdasági oldalát és politikáját más módon is össze kell hangolni egymással. Minél inkább átkerül a gazdasági ügyek feletti döntéshozatal az európai szintre, annál több demokráciának kell társulnia hozzá.
Ennek nem csak az az oka, hogy a demokrácia alapvető uniós érték. Arról is szó van, hogy a megfelelő képviselet és elszámoltathatóság nélküli döntéshozatal nem működik. Ezért a gazdasági és a politikai uniónkat együtt kell elmélyítenünk. Ez azt jelenti, hogy meg kell erősítenünk az olyan hiteles európai demokratikus legitimációs csatornákat, mint az Európai Parlament.
Az európai demokrácia óhatatlanul más lesz. A szavazók bármely egyes országban kezdetben attól tarthatnak, hogy a mostaninál kevesebb befolyásuk lesz a döntésekre. De úgy hiszem, és a monetáris politika terén mindenképp ez is történt, hogy a formális szuverenitás egy részének feladásával az emberek nyernek a tényleges szuverenitás terén.
Az intézményeknek az egész euroövezetre érvényes felhatalmazást adnak, hogy azok meg tudjanak birkózni a sürgető foglalkoztatási és növekedési problémákkal – ezáltal végső soron az emberek szavazatainak nagyobb ráhatása lesz életük alakulására, mint jelenleg.
Ezért bízom benne, hogy sikerül megbékítenünk az immár három európai generációnak annyi hasznot hozó integrációs folyamattal azokat, akik kirekesztettnek érzik magukat, köztük a héten Frankfurtba érkezett tiltakozókat is.
Végezetül:
Az épületre méltán lehet büszke mindenki, aki részt vett a létrehozásában. Frankfurt városának kiemelkedő színfoltja, és impozáns új otthont biztosít az EKB-nak, ahol megbízatása teljesítésének szentelheti figyelmét.
Emellett az európai integráció lényegét is igen jól kifejezi. Emlékeztet bennünket arra, honnan jövünk, és hová jutottunk el. Azokra a borzalmakra, amelyek bekövetkezhetnek, ha szétválunk, és a hatalmas előrelépésre, amelyet az összefogással elérhetünk.
Ne fordítsuk visszájára az elért eredményeket, és ne sóvárogjunk a múlt után! Merítsünk a múltból, hogy össze tudjunk fogni a jelenben, és felépíthessük a teljes uniót, amely meghozhatja az áhított stabilitást és jólétet.
Központi bankként úgy adjuk hozzá ehhez a magunk részét, hogy gondoskodunk az egységes pénznem megbízhatóságáról. A közös pénz a legkézzelfoghatóbb jele az egymásba vetett bizalomnak. Ahogy az EKB első elnöke, Wim Duisenberg mondta 16 évvel ezelőtt, az euro bevezetése alkalmával:
„Egy valuta sokkal több puszta csereeszköznél... része az emberek identitásának is. Visszatükrözi, ami közös bennük most és a jövőben.”
Köszönöm a figyelmüket.